ALICE SEBOLD - Komfortos mennyország (akik mindig figyelnek...)



FÜLSZÖVEG:


Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább. 
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket? 

Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni. 
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere.

ADATOK:

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2003
Kiadás helye: Budapest
Eredeti megjelenés: 2002
Nyelv: magyar
Író: Alice Sebold
Eredeti cím: The Lovely Bones
Fordító:Tábori Zoltán
ISBN: 963 07 7478 X



AZ ÍRÓNŐRŐL:

 Hogy megértsük a történet mögötti történetet, úgy gondoltam érdekes lenne néhány kis mondatot szólni magáról az írónőről. Alice Sebold Madisonban született és Philadelphia külvárosában nőtt fel. Sajnálatos esemény árnyékolta be a gólyabálját 1981 májusában, amikor hazafelé ment, egy férfi megerőszakolta a bál parkjában. Ezen kívül további rettenetes dolgokat művelt vele, majd a férfi brutálisan meg is verte. Bár feljelentette az elkövetőt a rendőrségen, azonosítani már nem tudta. Miután hazament több hónapig tartózkodott otthon, majd végül visszament az egyetemre és befejezte a tanulmányait. 
 Még abban az évben, októberben a parkban felismerte az erőszaktevőjét, akit fel is jelentett. A bíróságon végül nemi erőszak vádjával 25 év börtönbüntetést kapott az az ember. 

Előszó, találkozásom a történettel:



 Még régebben, úgy október tájékán a tv műsorban láttam meg ezt a címet. Elolvasva az ismertetőjét, és a kategóriát, úgy gondoltam már megint egy idétlen vígjáték lesz. (Hogy mekkorát tévedtem!) Szóval el is vetettem azt, hogy belenézek, inkább bevonultam a szobámba tanulni (akkor voltam 11-es, hűha! :D). Egy idővel később ismét kimentem a nappaliba, ahol anya éppen tv-t nézett. Odakuporodtam a kanapéra, mivel kíváncsi voltam, milyen filmet talált. Azt meg kell említenem, hogy nem kérdeztem meg, hogy mit néz. Először nem tudtam hova tenni a filmet, hiszen már bő fél órája mehetett a tv-ben. De teljesen megrázott és elvarázsolt egyszerre. Végül csak megkérdeztem, hogy mit néz, mire ő azt felelte: Komfortos mennyországot. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem. Ez a film minden csak nem vígjáték, nem tudom ki sorolta be ebbe a kategóriába, de tuti, hogy mást nézett. A film végét már szinte agyon izgultam, és nem tudtam eldönteni, hogy nézzem-e, vagy nem, szóval oda-vissza járkáltam a szobámból a nappaliba, mert ha nagyon izgulok akkor nem bírok egy helyben megmaradni, ez mondjuk mozizásnál eléggé vacak érzés... :D 
 Nem tudom, hogy mit vártam a végén, de belül reménykedtem, hogy megtalálják a lányt. Talán ezért is izgultam annyira. :D 


 Hogy a látványáról is ejtsek szót: lenyűgöző. Peter Jackson megint megmutatta a zsenialitását, elképesztő helyeket mutat be, és még 3D nélkül is azt éreztem, én is benne vagyok a tájban, ott mászkálok Susie mellett. A színészek is nagyszerűek voltak, a rendező nagy gondot fordított arra, hogy a legjobb csapatot állítsa össze. A hangulata is tökéletesen megragadta a '70-es évek világát. Mind szimbolikailag, mind képileg tökéletesen helyén voltak a dolgok. Őszintén szólva engem a mennyországnál sokkal jobban megérintett valami más. Harvey háza, miközben Susie felfedezi a többi gyilkosságot. Nagyon zseniálisan oldották meg a képi váltásokat. 
 Még valamit szeretnék kiemelni a filmből, (bár ezt a cikket tényleg nem filmbemutatónak szántam :D) A zene. Brian Eno szerezte, és számomra tökéletesen passzolt a filmhez. (Azt hiszem kezdek ezzel a filmmel eléggé elvakult lenni, de tény hogy nagy hatással volt rám. :D) 





Szóval, ezt a filmet mindenképpen ajánlom, de csak akkor, ha a könyvet ismeri valaki. Sajnos én a filmet láttam hamarabb, így a könyv számomra ebből a szempontból nagyon furcsa volt, hiszen a film alapcselekményén kívül sok mindenben változtatta meg a történet eredeti szálát. Sőt, azt kell hogy mondjam, a film is és a könyv is önmaguk módján zseniálisak. (És ez igen ritka dolog, hogy nálam egy megfilmesített történet is ennyire tetsszen, főleg, hogy ismerem az eredeti könyves változatát is. ) Mai napig, ha van szabad két órám, leülök és megnézem a filmet. Hiába tudom már kívülről, mégis, számomra mindig nyújt valami újat, mindig felfedezek benne is új szimbólumot, és még jobban meg tudom érteni Susie világát.

Képtalálat a következőre: „the lovely bones quotes”

Na, jól van, most már tényleg térjünk rá a TÖRTÉNETre! :D


(Figyelem, a történetet nem lehet spoiler nélkül bemutatni, az olvassa, aki ismeri vagy a filmet, vagy a könyvet!!)
Susie Salfishnek hívtak, a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973. december 6-án meggyilkoltak.
Ezzel a bevezető mondattal indul tehát a történetünk. Ilyenkor az ember kissé elgondolkozik, hogy akkor mi értelme olyan sztorit olvasni, melyben a főszereplő eleve halott. Elmerengünk azon (akarva/akaratlanul), hogy miféle történet is lesz ebből. Ilyenkor persze egy átlagos történetre számítunk, amiben a főszereplő szelleme elmeséli az életét, és ennyi. Ekkor persze nagyot tévedünk. Hiába Suise szemén keresztül követjük az eseményeket, nem csupán róla szól. Hanem mindenkiről, aki körülvette. 
 Igazából nagyon nehéz erről a könyvről írnom. Az olvasással is, amin nagyon meglepődtem, lassan haladtam előre. Ettől is nagyon átütő erejű a mű. Hiszen maguk a szereplők is úgy érezték, mintha megrekedtek volna az időben. Hiszen minden csupa visszaemlékezés. Olyan, mintha nem menne előre a történet. Pedig megy. Lassan, nagyon lassan visz minket előre, a jövő felé. 
 Mindezek mellett a történet sok szálon fut, Susie visszaemlékezései miatt ugrálunk ide-oda az időben, hol kislánykorába, hol pedig meggyilkolása előtti napokba navigál el minket, de ezen kívül szemmel tarthatjuk vele a családját, a barátait a jelenben is. Továbbá a saját kis mennyországát is bemutatja nekünk. Szóval ez is egyfajta tényező, ami miatt lelassul a történet, hiszen elég sok felé kell figyelnie az olvasónak. 
 Hogy rátérjek a történetre, természetesen Susie végzetes találkozásával indul, hiszen a búzaföldön összefut a szomszéddal Harvey bácsival. Igazából nincsen ebben semmi spoiler, a mű ismertetőjében is kiderül számunkra, hogy ki a gyilkos. Ez a történet nem krimi, és Susie is tudatja velünk az első oldalakban. Nagyon megrázó volt olvasni, hogyan sétál bele egy eszelős férfi csapdájába a 14 éves lány, és hogy mit is tett vele. Teljesen határozottan és természetesen írja le, ahogyan a férfi megerőszakolja. Az egész műre jellemző ez a természetesség, amit egyfajta keserédes elfogadásként is lehet értelmezni.
 Ez után jönnek az időugrások, a család megismerése, a trauma feldolgozása, a reménytelen nyomozás, a család szétesése, és ismét egymásra találása. 
 A karakterek nagyon szépen voltak ábrázolva. Itt nem érdemes kiemelni egyetlen szereplőt sem, hogy ki az, akinek az érzései a legintenzívebbek Susie iránt. Mindegyik szereplő a maga módján a maga tempójában dolgozza fel a történteket. Van, aki menekül, van aki összeroppan, van aki még jobban magába zárkózik. És persze akad olyan is, akik elfelejtik, meg olyan is, aki új áldozat után kutat.
 Szóval Susie a mennyországából figyeli a szeretteit, és közben észrevétlenül repülnek tova az évek. 


Évek teltek el. Az udvarunkban a fák megnőttek. Néztem a hozzám tartozókat, a barátaimat, a környékbelieket, egykori tanáraimat, és azokat, akik a tanáraim lehettek volna, a felsőgimit, amiről ábrándoztam. 
Senki se jósolta volna, hogy eltűnésem milyen változásokkal fog járni a földön. Én azonban ezekbe a pillanatokba kapaszkodom, kincsként őrzöm őket. Nem tévesztek szem elől egyet sem, miközben figyelek.
Igazából a legszebb dolog a történetben az elengedés. Nem is igazából a felejtés, hiszen sosem felejtjük el azokat, akiket szerettünk. Csupán egy kicsit elengedjük őket. A történetet ez a folytonos, görcsös ragaszkodás a holtakhoz, az el nem engedés teszi szívszorítóvá és melankolikussá. Szinte úgy érezzük magunkat, mintha mi lennénk Susie, aki szemmel tartja és figyeli az élőket. Nézzük vele együtt a pillanatokat, amik megmaradtak, amik talán őt is egy kicsit élővé teszik. 


Végül az utolsó oldalakon megértjük milyen az, ha valaki elenged...
Szinte megkönnyebbülünk a végére, hogy a családnak is sikerült felépülnie, hogy képesek tovább lépni. És így már maga Susie is tovább léphet. 
Ez volt a pillanat, amikor elhagytam őket.
Azt észre sem veszed, amikor a halottak valóban rászánják magukat, és elhagynak. Épp azt akarják, hogy észre se vedd.
Igazából tényleg nehéz volt megírnom nekem is ezeket a sorokat, sőt az is meglehet, hogy egy össze-vissza csapongó gondolatok kibogozatlan fonala. De az az igazság, hogy tényleg nehéz erről a műről mást mondani. Ez az a fajta érzés, amikor érti az ember a dolgokat, de már nem tudja megosztani másokkal. Mert, ha fogalmazhatok ilyen önzően, akkor azt mondanám, ezek az érzések csak is a sajátunk, és képtelenek vagyunk megosztani másokkal. Furcsa dolog ez. Furcsa és varázslatos is.  Ezért is különleges szerintem ez a történet, mert mindenkinek más érzéseket ad.
 Nem is ragozom tovább. Ajánlom azoknak akik szeretnek egy kicsit elgondolkodni az élet-halál dolgán, és azoknak is akik nem képesek elengedni dolgokat, személyeket, emlékeket.

Borítók: Nagyon sok szép borítója jelent meg külföldön, amik talán szebbek a hazai kiadásnál. Egy kicsit fura, ahogy az a lány lenéz a városkára. 


Képtalálat a következőre: „alice sebold the lovely bones book cover”
Személy szerint ez a kedvencem, nagyon szépek a színek, és nagyon kifejező.
Képtalálat a következőre: „alice sebold the lovely bones book cover”Képtalálat a következőre: „alice sebold the lovely bones book cover”

ÉRTÉKELÉS:5/4 (néha már túl hosszú volt)

AJÁNLÁS:Azoknak ajánlom, akik szeretik a lassú folyású történetet, a sok lélekrajzot, és karakterbemutatást, és az időben ugrálást.


- Ez a kislány mostanra már biztosan felnőtt - mondta.
Majdnem.
Nem egészen.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.