2018. január 13., szombat

Regényrészlet: Lidércfény


Íme, itt is van a következő regényrészlet, és az igazat megvallva, átolvasva meghozta a kedvem a folytatásához, de régebben valamiért jobban ment a vicces történetek írása, hajjajj, úgy tűnik túlságosan elfordultam a komolyabb témák felé! :D 
Azért, néhol muszáj volt belejavítanom, de persze a legtöbb marad az eredetiben. :D
Jó olvasást hozzá! ^^

A Szerző felszólal



Gyanútlanul ülök az íróasztal fölött,
kezemben a penna, sajnos a toll eltörött.
Elrévedve meredek a szemben lévő falra,
sok fantáziakép rohan előttem, mind tarka-barka.
ujjaim között a fehér bagolytollat forgatom,
Az agyam és a lelkem közt dúl a forradalom!
Már a lelkem kezdi feladni a harcot,
de valaki ütögeti az ablakot.
Kíváncsian felállok, kinézek,
hát a Múzsámat látom ki erre tévedt!
Neheztelve csóválja a fejét
„Nem hallod a Múzsád énekét?!
Várj, ezen segítek!”
Kiált fel, miután letörten nemet intek.
Arany szeme huncut módon felvillan,
majd, mint aki jól végezte a dolgát elillan.
Szédelegve meredek utána,
csak csillogást hagy hátra.
A „BUMM!”-tól remeg még mindenem!
A szög már benn ül a fejemben,
hisz’ a drága jó Múzsám
ismét „szelíden” kopogtatta meg a búrám.
De hát mit tehetek én, egyszerű halandó?
Hálásnak kell neki lennem, firkáló,
'ki a lelkével írja a történetet,
s szavaival dúdoltatja a meséket.

Így történik hát, hogy amikor a drága
fejbe üt a kalapáccsal: úgy terülök hátra!
teljes erejével lerohan az Ihlet.
Levágom magam a székre, szegény nyekken egyet,
megragadom pennám, a papír fölé görnyedek,
betűimmel egy történetet festek neked.

Kedves Olvasó!
      Engedd meg, hogy elvigyelek egy helyre,
      ahol nem csak az embereket állítom fejre.
      Kérlek, ne lepődj meg mesém furcsaságán,
      lehet, hogy valósághűtlen, de ezt adta nekem a Múzsám.
      Bogarázd soraimat, mik titkot rejtenek,
      ha tiszta szívvel olvasol, néhányat felfednek.


A Kapu nyitva áll lépj hát be, láss csodát, mit lelkedbe zársz!




Lidércfény
2013.01.01 -



AUGUSZTTUS
Első hónap:
Augusztus végén, a nyár utolsó éjjelén
A szekrények sötétlő mélyén
Amikor éjfélt kongat az óra
Elkezdődik a rémisztő móka
A gardróbban vörös pókliliom bontja szirmát
Kinyílik egy titokzatos világ…




Az eső megállás nélkül esik, miközben sárga színű villámok cikáznak az égen. Ágyúdörgéshez hasonló hanggal kiabál a mennybolt. Nem sietek hazafelé. A járdán átlagos emberek spuriznak hazafelé, egyszerű komor esernyőjüket a fejük fölé tartva. Néha meg-megállnak, és fejcsóválva rám néznek, de aztán sietnek is tovább. Hát igen, ezen a szürke nyári délutánon picit furcsán festhetek.
A narancs tornacipő, a türkizkék cicagatya és a neon zöld hosszított pántos felső aligha feltűnő. Rém cikinek gondolhatnak, hiszen nem túl szokványos ilyen kirívóan öltözködni, de az emberek véleménye annyira érdekel, mint a lárvadudva növekedése.
Egy normális ember azt gondolná, hülye ötlet ilyen időben, térdig érő vízben, tornacipőben flangálni. Nem is sejtik, hogy ki megy velük szemben az utcán. Még szerencse! Kinézetre olyan vagyok, mint ők, de ha tudnák… Elmosolyodok.
 Miközben gondolataim örvényében keringek, nem veszem észre a felém közeledő száguldó fekete pontot. A következő pillanatban nagy csattanás hallatszik, és mire felfognám, hogy mi a lepra folyik itt, már egy nagy tócsában ülök, mint egy összefonnyadt sütőtök. Na, szép, mondhatom. Körbenézek és megpillantom a bűnös járművet. Egy vörös színű Yamaha van mellettem három méterre. Utasa, az Idióta Motoros - innentől így fogom hívni - feltápászkodik. Menő sisakja félig összenyomódott. Na, ez már csak akkor válik le róla, ha jön Fűrész és lenyesi a nyakáról a sötét fejét. Végre észrevesz. Elém sántikál. Míg ideér, addig emésztem a tényt, hogy elütöttek. Puffogva üldögélek, még mindig a pocsolyában miközben érzem, hogy gőzölgő füstcsíkok hagyják el a fejemet. Hirtelen éles fájdalom hasít az oldalamba.
 - Jól vagy? Te jó ég! El se hiszem, hogy még élsz! – Ó, milyen kedves! Mosolyt erőltetek az arcomra, ami szerintem inkább egy vicsorra hasonlít. Megpróbálok udvariasan válaszolni.
 - Természetesen semmi bajom – Ó, hogy a Kelpie fojtana vízbe! 
 - Biztos? – kérdezi. A motoros sapkája miatt nem látom az arcát. – Szerintem vérzik az oldalad…
 - Csak lehorzsoltam – micsoda Sherlock a srác…
 - Jobb lenne, ha elvinnélek a kórházba. Nem akartalak elütni. Észre sem vettelek… - itt elhallgat. Érzem, hogy alaposan végigmér. – Most, hogy belegondolok, alaposan kirikítasz a tömegből – kacag fel és a kezét nyújtja. – Gyere, segítek! – na azt már nem! Az még egy dolog, hogy egy ember elüt, de még a segítségét is felajánlja! Micsoda tuskó! Hihetetlen!
 Mogorván ellököm a kezét, miközben óvatosan feltápászkodok. Ha nem venne minket körül annyi bamba ember, tuti, hogy Halloweeni töklámpást csinálnék belőle! Nagy lendülettel elindulok. Igyekszem átfurakodni a bámészkodók tömegén. Cö! Emberek!
 - Hé! Várj! – szalad elém. – Ne vigyelek haza? Ott a motorom – bök a válla mögé. Na, az egy dolog, hogy elüt, de még fel is ajánlja, hogy azzal vigyen haza, amivel majdnem rémlepényt csinált belőlem! Nekem is van büszkeségem!
- Már így is sokat segítettél! – morgok. 
- Most mégis, mi a bajod? 
- Nekem?  lényegretörően a beleset helyszínére mutatok. - Elütöttél!
- De hát, nem is a zebrán mentél át, csak átvágtál előttem! – mutogatott hevesen, jelezvén, hogy én vagyok a hibás. Az emberek közlekedési szabályait képtelenség fejbentartani. 
- Te meg... te meg átlépted a sebesség korlátozást! – vágok vissza, majd drámaian elfordulok tőle. Emberekkel vitázni, olyan mintha szellemnek beszélni. Semmi értelme.
Átverekszem magam a tömegen, akik közül folyton csak azt halytogatták, hogy ki kéne hozzám hívni a mentőket, meg várjam meg a rendőrséget. Na persze! 
Ha még egyszer összefutok vele, tuti, hogy Voodubabát csinálok belőle. Morgolódok magamban, miközben hazafelé sietek.

 Az eső eláll, mire beesek az ajtón. Ahogy belépek a házba, lazán elhajolok az öcsém plüss óriáspókja elől, miközben igyekszem levakarni magamról a szétázott tornacipőt. Ügyeskedésem közepette neki esek a cipőtároló polc falának, ami becsapódásom pillanatában hangosan megremeg.
 - Megjöttem! – rikkantom el magam.
 - Hallottuk! – jön a válasz a konyha felől – Úgy rontottál be, mint akit üldöz a Minotaórusz. Mi történt?
 - Csak… elütött… egy Idióta Motoros… - lihegem, miközben még mindig a cipőmet hámozom lefelé a lábamról. De az a mély seb az oldalamon is idegesít, ráadásul fölöttébb zavaró, hogy összevissza folyik a vérem. A felsőm egész oldala elszineződött a vértől. Igazán gyógyulhatnék már gyorsabban is, zsörtölődöm magamban.
 - Hogy MICSODA?? – vágódik ki a konyhából az előszobába anya. Fekete szeme elkerekedve mered rám. Megismétlem a választ.
 - És meghaltál? – dugja ki a fejét az öcsém anya mögül.
 - Ige, naaaagyon meghaltam – felelem ingerülten. Miközben végre megszabadultam a lábbelimtől.
 - Nos, minden elismerésem az alaknak szól! – hallok meg egy gúnyos hangot a hátam mögül. – Eddig ennek a személynek sikerült a legjobban felidegesítenie. Piros pont jár neki – cukkol tovább, mire mérgesen megfordulok, és a nővérembe ütközök, aki ebben a pillanatban érkezett meg. Zara gúnyosan felnevet. Mielőtt belekezdtünk volna a szokásos, heves vitánkba, egy fakanál csattant a fejünkön. 
 - Ejnye, gyerekek! Viselkedjetek rendes szörnyekként! – csóválja a fejét anya. – Gyere  int felém. – Látom nem sikerült ép bőrrel megúsznod. Hadd lássam el a sebedet! – húz be a nappaliba. Zara keresztbe vonja a karját. Még hátranézek és kinyújtom rá a nyelvemet.

 - Hmm… hmm… Még szerencse hogy félvér vagy. Az Éjlidérc bőröd megvédett a nagyobb sérüléstől, és mivel félig vérfarkas vagy, a seb már elkezdett regenerálódni. – magyarázza, miközben lefertőtleníti a sebet és neki áll befáslizni. Hát igen. A családom meglehetősen szokatlan és furcsa, még a szörnyek között is. Félvérek vannak bőven, de hogy vérfarkas és egy Éjlidérc gyermekei vagyunk a testvéreimmel, igazi ritkaság. Mivel az Éjlidércek jóformán elő se jönnek a kis zárt világukból. Ellenben a vérfarkasok mindenhol ott vannak, és igazán feltűnő jelenségek. Az egyetlen közös vonásuk a büszkeségük saját népük iránt.
Megpaskolja a hátamat, miután végez az ellátásommal. Én eközben megnyugodok. Néha túlteng bennem a vérfarkasok heves természete. Felteszem a legfontosabb kérdést.
 - Mi a kaja?
 - Látom már jobban vagy! – neveti el magát anya. – Találtam pár szemgolyót a hűtőben, úgyhogy megcsináltam köretnek, néhány aszott ujjal. Még fő hozzá egy kis patkány is. – észreveszi az arckifejezésem, ezért gyorsan hozzáteszi: – Persze apádnak és neked odateszem az őzet.
 - Na azért! Lehet, hogy félvér vagyok, de ki nem állhatom azokat a kotyvalékokat, amikket ti esztek.
Igazán jól osztották el a géneket bennünk a szüleink, mind a két féltől kaptunk valamit. De testvéreimben anyám vére dominál inkább, míg az enyémben apámé. Ez leginkább az éjszakai életünkben és az étkezésünkben mutatkozik meg. Elindulok a lépcső felé, de még hátrafordulok.
 - Majd azért szólj, ha kész lesz – amikorra felérek a vörös és fekete rombuszos ajtómhoz. Még hallom anya válaszát.
 - Felküldöm Benjamint! – az ajtó becsukódik mögöttem. Fáradtan levágom magam a holdmintás ágytakarómra. Alig terülök el az ágyamon, megcsörren a telefonom. Mogorván beleszólok, miután felvettem.
 - Holló?
 - Holló neked is lidércke! – kurjant bele a barátnőm Mara. Ő ez egyetlen emberi lény, akit kedvelek. A legjobb barátnőm. Ráadásul tudja, hogy ki vagyok. 
A negyedikes Halloweeni partin lepleződtem le. Milyen meglepő! Telihold volt, és én farkasként kedztem el rohangálni a parkban. Meg se ijedt. Azt mondta, sejtette, hogy valami nincsen rendben velem, mert szerinte hiányzik egy kerekem, de így most már minden világos számára. Mondjuk ember létére neki is hiányzik minimum két kereke. Míg őt felvették a kisvárosunk egyetlen gimijébe, addig én mehetek oda, ahová a magamfajták járnak.
- Na, mi a helyzet? Felkészültél már a borzongató suli kezdéshez?
- Még szép! Veled mi a helyzet? - kérdezem, minden bosszúságomról megfeledkezve.
- Nos, izgatott vagyok, az biztos! Totál fel vagyok pörögve! – ezen nem lepődök meg. Mara mindig lelkes. Sőt, néha túl lelkes. 
-  Azért kár, hogy nem egy suliba járunk – mélázik el.
- Ne add itt a nagy halált! Két házzal arrébb laksz – forgatom a szememet. Néha kissé eltúlozza a dolgokat. – Nem bírnék ki még néhány évet az emberekkel egy iskolában.
- Néha kicsit lehetnél kedvesebb is! De már alig várom, hogy mesélj a suliról. Tökre frankó lehet éjszaka járni oda - mereng el. 
Én is rettenetesen örülök ennek, végre visszaállhatok az igazi életritmusoba, szörnyen nehéz volt kezdetben reggelente menni iskolába, főleg úgy, hogy éjszaka pezsdül fel a vérem. A nappal alvásra való. 
Épp megszólaltam volna, de hirtelen visítva belekiabál a telefonba. Annyira megrémülök, hogy elhajítom a mobilom. Ez kész! Morgolódom, miközben felvakarom a padlóról.
- Minden oké? – kérdezi.
- Azon kívül, hogy enyhe halláskárosodást szenvedtem, egész jól – forgatom a szemem. – Azért leszokhatnál az visongatásról… - kezdem, de félbeszakít. Komolyan nála minden szavam falra hányt szemgolyó?
- El se hiszed kit láttam! – mondja, miközben ugrál a szobájában. Legalább is szerintem azt csinálja, mert valami dübörög a vonal végén. Mondom, hogy lelkes!
- Na, mit? – sóhajtok fel.
- Egy srácot, de te! Úúúú! Áááá! – sikongat a fülembe. Hát ebből sokat értek. - Képzeld!
- Várj! – szakítom félbe – Még nem képzeltem el! – várok pár másodpercet – Most már mondhatod, elképzeltem.
- Kac, kac – gúnyolódik, de töretlen lelkesedéssel folytatja. – Szóval, olyan jól nézett ki!
- Mara!
- Micsoda szemei voltak!
- Mara!
- És a haja! – sóhajtozik. Komolyan úgy mondja, mint aki mindjárt elolvad. - Meg a teste! 
- Mara! Lidérchon hívja Marát! – dörrenek rá.
- Jesszusom! Mi van? Mi a bánatért kiabálsz?
- Mielőtt beleélnéd magad, csak szólok, hogy egyszer láttad!
- Iszonyat jó motorja van, és most költözött ide. Képzeld! Az én osztályomba fog járni!
 Na jó! Én feladom! Inkább hagyom olvadozni a Hercegéről. De várjunk csak… Azt mondta, hogy motor? Na neee!
- Mi? – bődülök el, mint Frankenstein. – Mit mondtál?
- Hogy az osztályomba fog…
- Nem az! A motor! Milyen motorja volt?
- Jé! Nem is tudtam, hogy érdekelnek a motorok… Akkor szülinapodra vehettem volna neked valami motorosat a virágos bögre helyett - töpreng el. 
Szent démonujj! Még hogy érdekelnek engem a motorok? Hogy gondolhat ilyesmit!
- Csak mondd meg milyen volt! – sürgetem ingerülten.
- Asszem valami Mayama… - gondolkodik el.
- Nem Yamahára gondoltál?
- De! Miért nem azt mondtam? – értetlenkedik.
- Azt a… - kiáltok fel és egy Mr. Hyde-ot is megszégyenítő káromkodás hagyja el a számat.
- Ebből semmit nem értettem, de mi van? 
- Hát az van, hogy a te drágalátos ideálod éppen ma ütött el a járdán!
- Mi? Elgázolt? És meghaltál? Akkor most már a szellemeddel beszélek?
- Igen – sóhajtok fel fáradtan.
- Fú, és milyen érzés volt, izé, meghalni?
- Nem haltam meg! – kezdek ideges lenni. - Miért olyan vicces ezt mindenkinek megkérdezni?  sóhajtok fel, visszatartva az indulataimat.
- De jó! – könnyebbül meg. Itt elharapja a mondatot, mint akinek most esik le a tantusz. Szinte én is hallom, ahogy koppan – Elütött? De egy… marha!
Ez úgy hangzott, mintha a világ legdurvább káromkodása hagyta volna el a száját. Szerinte a marha csúnya szó. Szegény marhák. 
- Mesélj el mindent! – utasít, így töviről hegyire el kell neki mindent mondanom. Még az is érdekli, hogy milyen zokni van rajtam. Ki érti ezt? – Akarod, hogy szétrúgjam a hátsóját?
Nos, amiben Mara verhetetlen az a cselgáncs. Fekete öves. Az edzője be akarta nevezni az ifi VB-re, de ez a szerencsétlen leesett a lépcsőn és elrepedt a sípcsontja. Gondolom, nem erről beszélnek, ha a kezdők szerencséjét emlegetik.
Már épp válaszolnék, amikor kinyílik az ajtó és Beni lép be. Fejtől lefelé olyan, mint a többi komornyik. Elegáns, fekete öltönyt visel, fehér inggel, narancssárga nyakkendővel. Az arca… Öhm, pontosabban a feje. Khm, hát, nem emberi fej, hanem sütőtöklámpásban végződik. Hát, igen, ő a mi Benink! Mély, sütőtökös hangján megszólal.
- Az édesanyja üzeni, hogy kész a reggeli!
- Máris megyek – felelek. Bólint, majd kimegy a szobából. – Megyek, kaja van.
- Ja tényleg, nektek este hatkor van a reggeli. Biztos borrrzasztóan finom! – nevet fel. Elmosolyodok, majd kinyomom a telefont és leszáguldok a lépcsőn.

 Az étkezőnél vágom be a féket.
 - Látom, megnyugodtál – bólogat anya helyeslően, miközben a patkányos ujjakat pakolja az asztalra.
Szerencsére én vagyok az első, aki megérkezett, úgyhogy levágom magam a székemre és kipakolom a tányéromra a nagy adag húst. Eközben bedöcög az öt éves öcsém is, Lucifer. Nagy nehezen feltornázza magát a székre. Összeráncolt homlokkal méregeti az ételt, majd megvonja a vállát és arccal a tányérba bukik. A kajája szétfröccsen a terítőn. Grimaszolva bámulom a kifröccsent szemgolyókat, majd én is tömni kezdem magamba az ételt.
- Lu, drágám – csóválja a fejét anya, mikor ránéz az öcsémre – Egyél rendesen!
- Mpf… nymm… - hangzik a tányér felől.
- Látom, most is kulturált reggeliben lesz részünk – vonul be őnagysága. Nehezen megállom, hogy ne hajítsak felé egy patkányt. Zara gőgösen letelepedik a székére és a tányérjára pakolja a salátaleveleket. Most komolyan! Ki hallott már vega szörnyről?
- Jó reggelt drágáim! – cammog be apa is. Kótyagos feje, égnek álló haja és borostás arca elárulja, hogy nem rég kelt fel.
- Jó reggelt apa – köszöntjük kórusban.
- Mpffmpffmpf pfffpf – hangzik Lucifer felől.
- Nahát, Szörnyem – pillant felém – Úgy nézel ki, mint egy világító sütőtök. Amelie rondaságom – pislog most anya felé –, ugye van rendes hús is? És miért veszel neki ilyen ruhákat? 
- Azért, mert a lányod ezeket szereti, nem várhatod el, hogy ő is talpig feketében járjon, mint valami rocker, csak azért mert vérfarkas.
- Egy vérfarkasnak akkkor sem kellene így felhíbóvni magára a figyelmet! - szólal meg kimérten Zara.
 - Mpfmff – szűrődik ki a tányér alól Lu hangja.
Jé, Lucifer egyetért Zarával! Ezt is meg kellett érnem! Hurrá! Elő kéne keríteni apa kameráját, hogy ezt a rémesen jó történelmi pillanatot megörökítsem. 
- Most nincs jobb dolgotok, mint az én öltözködésemen rágódni?
- Én pusztán a tényeket közöltem az imént. Attól még, hogy nem vagy populáris, Holly, nem kell még jobban lejáratni magad, mert nem lesz egy pasi sem, aki el akarj majd venni, és akkor itt marad a nyakunkon örökre! Mert, ugye a házat én öröklöm, mint elsőszülött. Nem tenne jót a népszerűségemre nézve az, hogy egy világító vérfarkas kóricál a lakában.
- Ha! – kiáltok fel, és az ujjammal Zarára mutatok – Szóval ezért zaklatsz, hogy legyen barátom!
- Nem tagadom.
- Akkor megnyugodhatsz, mert itt fogok maradni örökre és addig idegesítelek, hogy a végén te fogsz elmenni, te aljas Wendory Boszorkány!
- Hah! Hogy mi… Minek neveztél? – csattan fel.
- Hö-hö-hö-hö – röhög az öcsém a tányérjába, majd felemeli a fejét. Nem tudom megállni nevetés nélkül. Lucifer képére ráragadt a kaja, így most tele van az arca szemgolyóval.
- Gyerekek! – szólal meg anya csitítóan.
A következő pillanatban olyan veszekedés robban ki köztem és Zara közt, hogy azt szerintem egész város hallja.
- Ha még egyszer így szólítasz, kiszedem a szemed és a letuszkolom a torkodon, hogy onnan nézd, ahogy kikaparom azt a mocskos nyelvedet!
- Én pedig az orrodba dugok két aszalt ujjat, hogy lássák, mindenbe beleütöd! – gúnyolódok.
- Adjál neki ki Holly – bíztat a szemgolyóképű öcsém.
- Kér valaki szemkönny mártást? – kérdezi lazán apa.
Hát ha ő éhes…nem zavartatja magát. Mi tovább osztjuk egymást a nővéremmel.
- A Lápi lidérc szerelmére! Fejezzétek be! – könyörög anya. – Nem halljátok?
- Amelie, ez a patkány ördögien finom! – áradozik apa.
- Mpf… - hallom ismét.
- Lucifer egyél rendesen! – dörren rá anya.
Bő tíz perc ordibálás után elegem lesz mindenből.
- Gyáááááá! Megőrülök! – bömbölöm, majd kimasírozok a konyhából. A kiáltásom után néma csönd. Nem hiába! Egy kiadós Stein bácsi féle üvöltés csodát tesz.
Még hallom anyáék hangját.
- Drágám!
- Igen Amelie? – kérdez vissza apa teli szájjal.
- Megtörtént az, amitől minden szörnyszülő retteg! – apa félrenyel.
- Mármint… Neeem, ugye nem?
- De igen! – feleli anya határozottan. – A lányunk kamaszodik!

 Az egész szörny életmódban az a poén, hogy reggel 9-10 körül ledőlünk aludni, és csak este ébredünk fel. Szóval a szörnytársadalom nappal úgy alszik, mint akiket lelőtt az inkvizítor, este pedig olyan elevenek vagyunk, mintha megittunk volna egy teherautónyi energiaitalt. Legalább elkerüljük egymást az emberekkel. Emlékszem milyen idegesítő volt a sima halandó iskolába járni. Totál kikészültem.
Most még csak este tíz óra sincs, mégis úgy nyüzsgök, mint Mara a legélénkebb pillanataiban. Unatkozom. De nagyon. Valakivel sürgősen társalognom kell! Felhívom Marát, mert ő általában ilyenkor animét néz.
- Most van a legizgalmasabb rész – kiabál bele a telefonba, köszönés nélkül – Tíz perc múlva vége…
- Jó, akkor nézd meg – sóhajtom.
- Nem teszem le – közli velem és felhangosítja a tv-t. Hát jó. Akkor hallgatom az animéjét. Egyébként Marával nagyon poén bármit is nézni.
Miközben nézi, egyfolytában dumál a szereplőknek, és kommentálja az eseményeket, meg a szerencsétlen karaktereket. A végén eléggé elfajul, és szinte már veszekszik a tévéjével.
Szóval most megint hallgathatom a dumáját. De ha valaki más megszólja a szent és sérthetetlen műsort, akkor olyan fejet vág, mint amikor egy vámpír szentelt földre lép.
- Lődd már le! Ott van előtted, és jé, a kezedben van a pisztoly! De most mit csinálsz? Mi a fenének dobtad el? Mit csinálsz te szerencsétlen?
Ohó, micsoda szitokszavak…
- Ne oda menj! Úúú, hát hogy nézel ki? Néztél már tükörbe? És miért van a kezedben kocsi kulcs? Meg akarod vele dobálni? Nagyon frappáns ötlet! Ügyes vagy! – ordibálja. Csodálom, hogy a szomszédok nem panaszkodtak még. A hajammal kezdtem babrálni, amikor egy hatalma dörrenés hallottam. Ó ördögöm! Mi a… Hirtelen csönd. Se tv, se Mara.

[És Mara azóta se jelentkezett. Muhahaa!] Na jó, ezt nem hagyhattam ki. XD
Hát igen, kész kosz ez a történet, mindenki kiabál, és veszekszik, és hamgoskodik. XD
Örülök, hogy elolvastátok!^^
Szerintetek:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése